Amikor megszületünk erre a világra, a már itt lévőktől lesünk el mindent. Kialakul az elménk, az egónk, mintha mindent egy üres papírra nyomtatnánk rá. Ellessük szüleinktől ahogyan sírnak, nevetnek, veszekednek, szeretkeznek, dolgoznak… és feljegyezzük mindezt szűz lapjainkra. (A józan ész azon előítéletek összessége, melyeket 18 éves korunkra szerzünk.) Csak úgy tudunk viselkedni, ahogy láttuk… Ha valaki sohasem találkozott pl. veréssel, az első ilyen élményénél leblokkol, mert nem tudja beazonosítani. Aki pedig állatok között nőtt fel, keveset érintkezve emberekkel, nem igazán ismerheti a hazugságot, átverést, gyűlöletet, mert ez az ösztönlényeknek nem sajátja. Így van ez több népcsoportnál is, amelyek mentesek az nyugati civilizáció egós őrültségeitől (Bhután, Myanmar pl. ilyen helyek).

Ha felteszem a kérdést: “Mi határoz meg téged leginkább az életben?” – mit válaszolsz?

?
?
?

Ezzel, ezekkel azonosultál, amik imént eszedbe jutottak. Az azonosulásaink valójában gátak a fejlődésünkben, mert ezen fogalmak szerint eredeztetjük, látjuk önmagunk. Ezt a szokást érdemes meghaladni!

“Amikor elkezdtem szeretni önmagam, felhagytam azzal, hogy raboljam a saját időmet, és abbahagytam a jövőre vonatkozó nagy tervek gyártását. Ma csak olyan dolgokat cselekszem, amik örömet okoznak nekem és boldoggá tesznek. Olyan dolgokat, amik felvidítják a szívemet. Mindezt a magam módján csinálom, a saját ritmusomban. Ma ezt úgy hívom: egyszerűség.” (Kim McMillen)